A metakogníció

Az ember gondolkodik, problémát old meg, döntéseket hoz, tanul. Ezeket a mentális műveleteknek nevezzük kogníciónak. Azonban ahhoz, hogy egy problémát megoldjunk (pl.: éhesek vagyunk és enni szeretnénk valamit), szükséges a problémamegoldó folyamat tervezése (mit kell tennem ahhoz, milyen cselekvéssort kell végrehajtanom, amelynek a gőzölgő, friss étel a végeredménye). Ehhez aktivizálnunk kell a meglévő ismereteinket, tapasztalatainkat (legutóbb mit csináltunk, aminek a főtétel lett a végeredménye), sőt a cselekvéssor közben és után ellenőriznünk kell, helyesen jártunk-e el (azaz folyamatosan kóstolgatunk, hogy megfelelő irányba halad-e a húsleves, majd az ebéd végén hátradőlve megállapítjuk, hogy mennyire ízlett, esetleg legközelebb mit csinálnánk másképp.) Ez már a metakogníció birodalma.

De mit jelent pontosan ez a fogalom? A metakogníció fogalmát először egy Flavell nevű pszichológus használta. Akkor, mint a gondolkodásról való gondolkodásként értelmezte. Valójában azt a jelenséget tömörítették egy kifejezés alá, amely szerint az egyén képes gondolkodni a saját tudásáról, sőt, azt tervszerűen képes aktivizálni. Magyarán, hiába tudunk valamit, ha úgy érezzük, hogy adott helyzetben nem szükséges, akkor a tudás nem kerül felszínre (pl.: a főzés problémájakor teljes egészében érdektelen, hogy fel tudjuk-e ismerni az énekes madarakat hangjuk alapján, tehát ez a tudás ebben a probléma helyzetben nem aktivizálódik.)

Voltaképpen a metakogníció olyan, mint a konyhafőnök egy étteremben. A vendégek rendelései alapján (környezeti kontextus, problémahelyzet jellege) először is kiválasztja, milyen alapanyagokra van szüksége és mennyire (tehát kijelöli, milyen tartalmú tudást kell aktivizálni). Ezt követően a rendelések függvényében kiválasztja a megfelelő receptet (technikákat és stratégiákat), amely mentén az adott alapanyagokból a rendelt étel elkészíthető. Folyamatosan ellenőrzi a főzési folyamatokat, majd megállapítja, sikerült-e elkészíteni a rendelést. A példa azért is kifejezetten helytálló, mert a vendég visszajelzése (üres tányér, esetleg dícséret v. kritika) alapján akár felül is írhatja a szakács meglévő receptjét (technikáit, stratégiáit). Éppen így alakul a tudásról alkotott tudás is, a környezet visszajelzései (pl.:iskolai osztályzat) hatására felülbíráljuk, vajon a tanuláshoz alkalmazott stratégiánk megfelelő-e vagy sem.

Annak függvényében, hogy a metatudásunk milyen típusú ill, hogy milyen tartalmú, különböző kategóriákat alkothatunk. Tartalom szerint lehet:

1. feladatra vonatkozó (pl.: a matematikában a szöveges feladatokat nehezebb megoldani, mint a nem szövegeseket, vagy egy szöveget kívülről megtanulni nehezebb, mint egy verset...stb.)
2. személyre vonatkozó (pl.: X tanár inkább feleltet és szereti, ha a tanuló önálló véleményét is kifejti)
3. stratégiákra vonatkozó (pl.: ha a szöveg olvasása közben jegyzetelek is, akkor gyorsabban tanulok.)

Típusa szerint pedig megkülönböztethetünk:

1. deklaratív tudást, tehát olyan tudást, amely a "tudni mit" kérdésre ad választ. Pl.: prózát nehezen tanulok, az évszámokat könnyen megjegyzem...stb.
2. procedurális tudást, tehát olyan tudást, amely a "tudni hogyan" kérdésre válaszol. Pl.: ha sokszor elmondom egymás után, akkor megtanulom, ha a bonyolultabb kémiai képleteket sokszor leírom, akkor könnyebben megtanulom...stb.
3. kondicionális tudás, amely a "tudni mikor és miért" kérdésre ad választ. Pl.: reggel könnyebben tanulok, mint este; akkor érdemes aláhúznom a szövegben a lényeget, ha kérdésekre kell majd utána válaszolnom.

(Forrás: Zsigmond István, 2008)

A metakogníciófejlesztés tehát ezeket a metatudásokat célozza meg.

Vita, vitatkozás, disputa, avagy az érvelés művészete (nem csak) tanulási zavarokkal küzdőknek

Tudom, hogy az előző bejegyzésemet valahol a hibakutatás és a metakognícióra épülő fejlesztés körül fejeztem be, azonban most nem ezt a gondolatot szeretném folytatni. A héten ugyanis a DIA (www.i-dia.org) disputa táborában voltam tréner és sajnos nem tudom még ma sem függetleníteni magamat a tábor hatása alól. Ezért a konszenzusos megoldást választva röviden értekezem a disputa és a tanulási zavarok kapcsolatáról.

De kezdjük az elején: mi a disputa? Erre a kérdésre talán a legtömörebb formában a szoval.eu honlapon válaszolnak

"A disputa a vitázás szabályozott formája, vagyis azokat a vitákat nevezzük disputának, amelyekben előre meghatározott, hogy ki, mikor és miről beszélhet.  Ezek a szabályok nagyon változatos vita-típusokat eredményeznek, amelyeket vitaformátumoknak hívunk. Az egyik legismertebb ilyen, amelyet a világ számos országában is alkalmaznak disputa versenyeken: a Karl Popper vita. A disputa rendszerint közönség előtt zajlik egy konkrét témáról (ezt nevezzük a vita tételmondatának). A disputában a vitázók célja, hogy meggyőzzék a hallgatóságukat a képviselt álláspontjuk érvényességéről. Egy vitaversenyen a közönség soraiban disputa bírók is ülnek, akik értékelik a vitázó csapatok teljesítményét: az a csapat nyeri a vitát, amelyik jobban érvelt."

(Forrás: http://www.szoval.eu/vitaverseny/a-disputarol)

 

Aki pedig vizuális alkat, annak javaslom, hogy nézze meg a fent található videót, amely rövid és tömör képet ad a Karl Popper vita menetéről és alapjairól.

Gondolom most már mindenkit nagyon érdekel, vajon mindez hogyan kapcsolódik a tanulási zavarokhoz illetve a tanulásban való akadályozottsághoz. Talán mindannyiunk emlékszik arra, mennyire rémesen unalmas, amikor valamit minden értelem nélkül a végtelenségig gyakoroltattak velünk, még akkor is, ha valójában hasznos ismeretről, készségről van/volt szó. Ennek velejárója, hogy az ilyen formán megszerezett tudás és készség nem mindig hívható elő (mondhatjuk, hogy erősen szituatív). Magyarán, ha a körülmények hasonlóak a gyakorláskor tapasztaltakhoz, nagyobb valószínűséggel jut eszünkbe, mint amikor kevésbé. A probléma, hogy a gyakorló feladatok nem ritkán életidegenek, tehát az elsajátított tudást ritkán tudjuk a való életben is alkalmazni.

Éppen ezért nem pártolom a tartalom és kontextus független (gyakran öncélú) fejlesztést. Azonban a fejlesztő gyakorlatoknak nem kell feltétlenül ilyennek lenniük, ezt nevezzük tartalomba ágyazott fejlesztésnek. Számomra a disputa és a formális vita egy lehetséges, izgalmas keret, melybe a fejlesztő gyakorlatok beilleszthetőek. Ráadásul a vita kifejezetten szórakoztató. De lássuk részleteiben, milyen készségek és kompetenciák fejleszthetőek a vita eszközével.

Tehát adott egy tételmondat, amelyet alaposan értelmezni kell. Definiálni kell a tételmondat kulcsszavait. Ez gyakran problémát jelent egy diszlexiás tanulónak, de olykor egy felnőttnek is. Természetesen vitázni valamiről csak akkor lehet, ha annak az ember alaposan utánaolvas. Éppen itt van a disputa fejlesztő ereje: megtanít célirányosan gondolkozni, keresni, kérdéseket megfogalmazni és önállóan azokra megtalálni a választ. Magyarán a tanulónak nem azért kell elolvasnia, értelmeznie egy szöveget, mert én, a fejlesztő, ezt kértem tőle, vagy mert azt várja el tőle valaki, hogy minél magasabb pontszámot érjen el egy feladatlapon, hanem mert neki pontos és egzakt célja van vele: vitázni szeretne róla. Ráadásul egy vitára felkészülve nem elég néhány kulcsszó vagy mondat kijegyzetelése (ellentétben azzal, amit sok sablonos szövegértési feladat megkövetel), hanem azokat világosan érteni szükséges.

A vita fejleszti a stratégiai gondolkozást és a tervezést. A forrásokból kijegyzetelt töménytelen információ között szelektálni kell, a megmaradtakat csoportosítani és érvekké szerkeszteni. Az érvekből érvrendszereket kell felépíteni (akárcsak egy szöveg esetében, az egyszerű építőkövektől a bonyolultabb konstruktumokig haladunk), amelyek aztán az általunk képviselt álláspontot bizonyítják.

A harmadik terület, ahol a vita kifejezetten fejlesztő hatással bír, a nyilvános (és lássuk be, nem csak a nyilvános) megszólalás készségei. Ugyanis hiába a jól felépített érvrendszer, azokat előadni is kell, meg kell tehát győznöm a hallgatóságomat az igazamról. Ehhez tömören, világosan és érthetően kell fogalmaznom. Ez gyakran nehézséget jelent figyelemzavaros, hiperaktív vagy tanulási zavaros fiataloknak.

Egy Karl Popper vitában ráadásul nem magányos harcosok vívják titáni harcukat, hanem csapatok vitáznak egymással (és nem egymás ellen, ez fontos!), tehát megfelelő együttműködés hiányában biztosan nem érhetünk el sikereket. Továbbá az eredményes vitához a vitapartnereinkre is oda kell figyelnünk, e nélkül nem tudjuk az elhangzott érveket cáfolni.

Számomra tehát a disputa egy kiváló terep, mondhatni apropó, amelynek során anélkül gyakoroltathatok számtalan fejlesztő gyakorlatot (olvasási stratégiák és technikák, jegyzetelési technikák, nyelvi készségek, gondolkodási/kognitív műveletek), hogy az unalmas vagy l'art pour l'art lenne.

További gondolatok a disputáról Takács Viktória kolléganőm TEDxYouth konferencián elhangzott előadásából:

Takács Viktória: Gondolkozz 3D-ben!

További izgalmas anyagok a 3d.i-dia.org illetve a szoval.eu honlapon találhatóak.

Miért áll meg az élet 13 éves korban?

Nem áll meg. Éppen ez a baj. De kezdjük a legelején. Tehát miért olyan nehéz érdemi segítséget adni 13 éves kort követően egy tanulási zavarokkal küzdő („diszes”) fiatalnak?

Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljam, vissza kell mennünk az időben. A tanulási zavarok alapvetően az idegrendszer fejlődési zavarai. Ez azt jelenti, hogy aki diszkalkuliás, diszlexiás, annak az idegrendszere, az agya ha úgy tetszik, nem fejlődik, fejlődött megfelelően. Ezt több minden okozhatja. Lehet örökletes, vagy terhesség- v. születés közben fennálló nehézségek, komplikációk eredőjeként kialakuló. Létezik e mellett ún. "pszeudo" (magyarul ál, hamis, nem valódi) tanulási zavar, ami annak látszik, de nem az. Ilyen tüneteket pl. a helytelen v. rossz olvasás technikával oktatott gyerekek mutathatnak.

A fejlődési zavar legkönnyebben az alapvető kognitív funkciókban érhető tetten, pl.: a gyerek nem érti a beszédet (praktikusan nehezen hajt végre szóban adott, egyszerűbb-bonyolultabb utasításokat), nehezen vagy egyáltalán nem tájékozódik a térben (nem tudja, mint jelent az előtte, felette, mögötte…stb.) és a síkban (fent, lent, jobbra, balra…stb.) Ezek a zavarok egyénenként rendkívüli sokszínűséget mutatnak.

Érthető, hogy aki nem tud tájékozódni egy sík lapon (mert nem tudja merre van a fent vagy a balra), annak problémája lesz az olvasással is, mert: (1) nem találja meg, hol kezdődik a szöveg, (2) nem találja meg, hol kezdődik a sor, (3) problémája lesz azzal, hogy balról-jobbra olvasunk, (4) össze fogja keverni az azonos alakú, deeltérő térbeli elhelyezkedésű betűket (pl.: „d” és „b” vagy a „d” és „q” betűket). Megállapíthatunk tehát egy ok-okozati sort: idegrendszeri fejlődési zavar -> alapvető kognitív funkciók zavara -> olvasás zavara (diszlexia). Ugyan ez igaz a számolási zavarokra (diszkalkulia) is.

A klasszikus fejlesztő, rehabilitációs foglalkozások arra építenek, hogy ezt a sort a kognitív funkcióknál megszakítják, és igyekeznek pozitív irányba fejleszteni azokat, (pl.: játékokon keresztül gyakorolják a síkban való tájékozódást). Ennek következményeként egyre jártasabb lesz a tanuló a sík irányaiban, könnyebben eltalálja a sorokat, kevesebbet téveszt, tehát javul az olvasási teljesítmény példánknál maradva.

Azonban 13 éves kort követően lezárulnak az agy érési folyamatai. Olyan ez, mint amikor megköt a beton vagy a gipsz: ami eddig rugalmas és formázható volt, az bemerevedik és rugalmatlanná válik. Éppen ezért a klasszikusnak számító technikák (alapvető kognitív funkciók fejlesztése) már nem lehetségesek és nem is működnek. Sajnos valamiért a (gyógy)pedagógiai kutatások nem célzták meg a fiatal- ill. felnőttkori terápiás és fejlesztő eljárásokat, ami számomra érthetetlen, hiszen egy tanulási zavarokkal küzdő ember élete nem áll meg a 13. életévnél, és bizony, egy diszkalkulia egy felnőtt ember életét is megnehezíti.

Ennek ellenére van fény az alagút végén! A metakognícióra és hibakutatásra épül fejlesztés lehet az egyik válasz a 13 éves kor feletti tanulási zavarok kezelésére. Azonban erről majd egy későbbi bejegyzésben.

A tizennyolcas karika

Általában ha sajátos nevelési igényről, fogyatékosságról beszélünk, leggyakrabban az iskolás korú, azon belül is az általános iskolás gyerekek jutnak eszünkbe. Pedig tény, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók egyszer felnőnek, dolgoznak, továbbtanulnak, márpedig a felnőttlét éppúgy kihívásokkal, problémákkal teli számukra, mint az iskoláskor. Ebben a bejegyzésemben a továbbtanulás problémáját járom körbe.

Az első kérdés, amivel gyakran szembesülök ha tanulási zavarokkal küzdő tanulókra terelődik a beszélgetés, az esélyek. Pontosabban, milyen esélyei vannak egy "diszes" gyereknek egy egyetemen v. szakképzésben? Nos erre én azt válaszolom, hogy attól, mert valaki "diszes", még lehet akár egyetemi professzor is, ugyanis a tanulási zavarok önmagukban nem értintik az intellektuális teljesítményt, kvázi senki IQ-ja nem kezd meredeken zuhanni, csak mert diszkalkuliás. Alapvetően minden érintettet és szülőt csak bíztatni tudok, igenis gondolkodjanak továbbtanulásban! Ami fontos, hogy elméletileg a "diszesség" nem lehet kizáró ok sem a szakképzésben, sem a felsőoktatásban, tehát erre alapozva nem utasíthatnak vissza senkit sem. Ennek ellenére azt gondolom, érdemes alapos és megfontolt döntést hozni, szélekörűen tájékozódni, mert kellemetlen meglepetések érhetik az embert.

Mik lehetnek a felmerülő problémák? Egyrészt mint azt fentebb írtam, pusztán diszkalkuliára vagy diszlexiára hivatkozva nem zárható ki senki sem. De a törvényi lehetőség nem feltétlenül jár valós lehetőséggel is. Aki például diszkalkuliás (tehát komoly problémája van a matekkal) felvételt nyerhet szociológus képzésre, de kicsi a valószínűsége, hogy a képzésben foglalt, igen komoly statisztikai tárgyakat képes lesz elvégezni. Törvényileg lehet belőle szociológus, de érezzük, hogy statisztikai ismeretek nélkül mindez nem sokat ér. Érdemes tehát alaposan végiggondolni, hogy a kiválasztott képzés tartalmaz-e olyan elemeket, modulokat, amelyek esetleg nehézséget okoznak. Hadd meséljem el röviden itt egy kedves barátom esetét, mert szerintem tanulságos. L. reklámszervező szakmenedzser képzésre járt "diszesként" és igen kellemetlen meglepetés volt számára, hogy a képzés kifejezetten sok ügy-, pénz- és számviteli ismereteket tartalmaz, noha a szakmegnevezés nem ezt sugallná. Legyenek tehát résen, informálódjanak, mert a név sokszor csalóka!

Az érettségit követően kétféle képzés közül választhatnak a jelentkezők: vagy elkezdik felsőfokú tanulmányaikat valamely egyetem alapképzésében (ez az un. Ba képzés) vagy egy OKJ kóddal ellátott szakképzésben. Az egyetemi képzés ebben az esetben az egyszerűbb. Itt ugyanis relatíve nagy önállósággal bírnak a különféle intézmények, tehát saját hatáskörben dönthetnek felmentésről, egyéni tanrendről és a beszámolás módjáról és idejéről. Ha tanulási zavarokkal küzdőként éljük az egyetemisták boldog életét (és körültekintően választottunk), akkor relatíve könnyű dolgunk van, mert a problémát okozó tanegységekkel kapcsolatosan gyakran elég megbeszélni az oktatóval a számonkérést, ritkán kell elmenni a tanszékvezetők ill. a dékánok szintjéig. Ráadásul a legtöbb egyetemnek van valamilyen programja, amivel az ex-SNI-s hallgatókat segítik, pl.: ingyen fénymásolás, segédeszközök, tanácsadás...stb. Ezekről leginkább a Hallgatói Önkormányzat tud részletes információt adni.

Más a helyzet, ha valaki OKJ képzésben vesz részt. Itt ugyanis kifejezetten szűk az intézmények mozgástere, mivel törvények és rendeletek sora határozza meg, mit, mikor és hogyan kell oktatni és számonkérni ahhoz, hogy valaki szakképesítést kaphasson. Itt is van természetesen valamennyi rugalmasság (pl.: szóban feleltetnek le, nem pedig dolgozatot iratnak), de ami fontos, hogy a záróvizsga esetén már semmilyen kedvezményt nem tudnak biztosítani. Ezt az indokolja, hogy - ellentétben az érettségivel, amely csak általános műveltséget ad - ez szakmára jogosít, és azt a szakmát, aminek a záróvizsgáját valaki csak felmentéssel tudja letenni, az magát a szakmát sem tudja ellátni. Tehát hiába diszkalkuliás valaki, ha a szakképesítés része, akkor matekból is le kell tudnia vizsgázni!

Az intézmények sokszor kérik a sajátos nevelési igény megállapítását igazoló dokumentumot, gyakran azzal a kritériummal, hogy az nem lehet 1,2 vagy 3 évnél régebbi. Gyakori tanácstalan helyzet, hogy ebben az esetben kihez és hová kell/lehet fordulni, ha szeretnénk magunkat kivizsgáltatni, tanulási nehézségeinkről igazoló papírt szeretnénk. Ebben az életkorban már nem a Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottságok az illetékesek, hanem a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal, amely Budapesten, a Damjanich utcában található. Előre egyeztetett időpontban ők az illetékesek a felsőoktatásban lévő hallgatók vizsgálatában.